Abban a hűvös kis odúban volt. Gyöngéd testével a sarokba húzódott. Ott kuporgott egyes egyedül. Térdére hajtotta fejét, így gondolkozott magában. Egyik kezével a másikba kapaszkodva kulcsolta át a lábszárát, eképp töprengett.
-Az ágyam.. ajh..-és oldalra tekintett, és nosztalgiázni vágyó emberhez híven elmélázott.
Magány gyötörte. Szó szerint gyötörte. Most nem tudott aludni, pedig mennyire szeretett volna! Sokkal jobban foglalkoztatta a fájdalma. Nem bírt megnyugodni, és aztán már gondolkodni sem. Mindkét kezét összeszorította, fellázadt, dühben tört ki (vagy inkább meg), és egyre csak bánta a létezést. Agyában folyamatosan zakatoltak a segélykiáltások.
-Mentsen meg valaki!-azzal az indulattal a térdébe harapott, de nem sértette meg nagyon, mivel a ruha felfogta az agresszivitást.
-Gyötrelem egyedül itt!-sopánkodott, mint aki figyelmeztetni akarja a körülötte lévőket, hogy ők nehogy ilyen sorsra kerüljenek. De nem volt mellette senki. Korábban sem igen volt ez jellemző. Nem volt közkedvelt az emberek körében. Aki ismerte, az is letagadta. Összesen egy volt még, aki elviselte.
Ilona ott gubbasztott a félhomályban. Porfelhők incselkedtek a szaglószervével. Kedvessége visszahúzódott, mint ahogyan ő a világ elől. Szerinte erre kényszerítette a társadalom. Elbújt a mérges emberek tekintete elől, de nem lett sem boldogabb, sem nyugodtabb. Nem szerette a szenvedést. Egyenesen utálta a kínt. Előbb-utóbb fáradt lelkűt csinált belőle, olyan embert, aki sokszor már reménykedni is gyenge volt. Amíg erővel bírta, naphosszat csak sopánkodott. Érzelmeinek, indulatainak rabjává vált.
A hideg kövezet megenyhült, amint fenekének melegével dédelgette azt. Nem állt fel, pedig szíve oly hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéről. Oly sok mindent csinált volna más körülmények között, de itt nem tudott. Ülve bámulta a falat, amellyel néha veszekedett tekintete, amikor rémképek gyötörték.
-Ajh, Istenem-jött a hatalmas sóhajtás, melyet a kis cafatokban érkező enyhülés követett.
-Félek. Félek a sivárságtól. És az istentelenségtől.-így szenvedett magában. Majd könyörületben bízva a következőket mondta:
-Ha létezel, mihamarabb megnyugvást hozol nekem.-eztán mint aki rádöbben, hogy reménykedik, újabb felkiáltásban tört ki:
-Nyomorult vagyok!-szakadt ki belőle a szó, mint egy fájdalmas önvallomás.
-Fogd meg a kezem!-kérlelte a falat, amelyen egy pontról azt hitte, egy melegséget sugárzó angyal tekintete, mely az ő megszabadítását hivatott elhozni. Talán azért jött, mert ő így akarta. Jött a kegyelmes Isten üzenetét tolmácsolni neki.
Ő azonban hiába várt, nem történt semmi.
Na, akkor üdvözíts!-rivallt rá, és aztán a pont egyre csak elsötétült.
Mérgében rábökött arra a helyre a kezével, amely már régóta ingerelte tekintetét. Mintha egy gyilkos döfne oda a késével. Tudniillik sok rosszakarója köszönt már vissza onnan, Ilona pedig meg akarta semmisíteni őket. Egytől egyig. De nem történt semmi. Ideges lett, és elkezdett káromkodni.
-Rohadj meg a gonoszságoddal együtt!-és kisvártatva a gonosz angyal, aki nem hozta el neki az üdvösséget, sátánná változott át az asszony fejében.
Jobban összekuporgott, és zavaros tekintettel bámult maga elé. Aztán a fejét újra a térdére hajtotta, mint aki bújócskázni akar a szörnyeteggel. Valamit motyogott magában, amit ő maga sem értett igazán. Érzéseinek kivetülései voltak ezek. Panaszainak tébonyult hangjai.
Így telt el a délelőtt nagy része. Aztán az ablakon besütött a nap, amire Ilona felszegte fejét, amikor hátulról megérezte, hogy nyakát melegséggel csiklandozza a napsugár. Fél 12 körül lehetett.
Kisvártatva ebédet kapott. Óvatossággal közelítette meg egy férfi. A nő azt képzelte, az iszonyattól van ez. Megvetően nézett rá és leköpte érte. A férfi szemében megszólalt a tapintatosság, részvét gazdag mozdulattal nyújtotta át a levest. Éppen a kezébe. És eltalálta. Pont ott van. A nő súlyos pillantásokkal hálálkodott, közelebb húzta magához a levest, mintha féltenie kellene éppen attól, akitől kapta azt.
Sátán, menj innét!-parancsolta . És az engedelmesen ki is ment. Jobban járt, mivel az asszony meg is verte volna talán, ha a férfi beszédre sarkallja őt. Inkább elballagott onnét. Nem örömmel, de megkönnyebbülés árán.
Az ajtó előtt még fel akart venni egy ruhadarabot, de a mérges asszony tekintete megállította cselekedetében. Elüldözte őt onnét, pontosabban őt is.
Az asszony magához szorította a levest, melynek egyik felét így kiöntötte, viszont a másik felét megette. Szája szegletét elharapdálta mohósága közben, és aztán kaján vigyorral az orcáján adott számot elégedettségéről.
Most megint utálni akart valamit. Azt a szemet nézte a falon, amelyet legutóbb az ördög tekinteteként értelmezett. De bejött a férfi, és aztán ő lett a gonosz. Most pedig mindenkit utál, még önmagát is.
Később erőre kapott és felállt, szűk 2 m-en belül elkezdett sétálni fel s alá. Az ajtó résein át egy kisfiút látott, aki bekukkantott hozzá. Fél szemmel csakis! Ettől a látványtól könnyezni kezdett, és összeszorult a szíve. Nem tudott többé nyelni. Szájából kicsöppent némi váladék. Elgyötörten sírt. Közben vakargatta magát a körmével.
A nőben vegyes érzések voltak. Nem tudta már, hogy mi van. Nekirontott az ajtónak, aztán hanyatt vágódott. Ki akart menni, és nem sikerült. Újra felállt hát, és rugdalni kezdte a kijáratot, ezzel nem önmagának, inkább a testében hömpölygő vérnek törve utat. Meztelen lábát vér borította. Fájt neki a létezés. Már régóta.
A kisfiú után jöttek az emberek. Vádló pillantásuk élesen vájtak a nő lelkébe. Sokan voltak, nagyon sokan. Eltaposták benne a reményt.
-Jajj, fiam, drága egyetlenem! Gyere ide hozzám!-eképp kiáltozott, és aztán nagyon sokáig nem vett levegőt. A földre omlott.
Egy hang szólalt meg benne: gyilkos!
Öt óra is elmúlt már, amikor elaludt.
Ilonát holtan találták a szépen berendezett kisszoba egyik sarkában, ahol a szőnyeg fel volt kaparva, és ahova gyámoltalanságában és szívfájdalmában önmaga elől és a társadalom elől menekült. Egy őszülő férfi hívta a mentőket, aki 35 évnél nem volt idősebb, de ezt csak nagyon kevesen tudták, és senki, hangsúlyozom, senki meg nem állapította róla első látásra.
Ilonát fia mellett temették el.
A sírkőn a következők szerepeltek:
Kis Ádám Élt: 1997-1999
Kisné Horváth Ilona Élt: 1972-2003
Kis Lajos Élt: 1968-
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: