Névtelen koldusok

-Reggel van. Újra. Az Istenért! Nem akarok felkelni!-eképpen elmélkedett magában főhősünk, aki szívesen maradt volna még paplanja alatt, ha az ablakon át önkényesen besütő nap nem szólt volna közbe.

-Rohadjon meg a világ! Nem kellek senkinek!-ez volt a következő gondolata, amint meredező férfiasságára pillantott, melyet indulataival párhuzamosan szugerált. Ha nagyon ideges volt, és a nőkre gondolt, fel-felállt, de lankadt, amint bölcsebbé lett, amikor jobban összpontosított az igazságra. Nem csak hogy nem tudott olyanról, akinek ő kellett volna, de olyan sem volt, akit ő akarjon.

Csak gyengédségre, törődésre, intimitásra vágyott. Simogatta is volna magát még jó sokáig, de mivel szégyellte önmaga előtt a nemiséget, nem vetemedett hosszútávon ilyesmire, és mert amúgy sem tudta volna, hogy kire gondoljon, míg önmagát szereti, azt remélve, hogy az szeretni fogja őt. Meg hát az utcán flangáló szép lányokra fókuszálva igencsak megcsappant volna az önbizalma, ha szexuálisan rájuk mert volna gondolni, mert úgy vélte, alább adná az elvárásait, megszégyenülne önmaga előtt, ha ilyesmire adná a fejét (vagy más ef betűs szóra is gondolhatunk).

Feltápászkodott az ágyból, amelytől papucsa fél méterre volt, egyik fele egyik oldalt, másik fele a másik oldalt. Nem emlékszik már az éjszakára, hogyan vethette le ilyen furcsán azokat, de úgy gondolta magában, biztos csak ledobálta, mert úgy könnyebb volt. A papucs pedig szállt a levegőben, mint amikor egy kisfiú első repülőjének hajtogatása után próbálkozik annak eldobásával; volt, amelyik jól sikerült elsőre, volt, amelyik túl hamar a földön kötött ki. És ez az ütött-kopott papucs bizony sokat tudna mesélni gazdája kényelmének eredményeképpen megvalósult megpróbáltatásairól!

Fogat mosott, miután felöltötte magára valamelyik elnyűtt ruháját, amelyik tiszta volt ugyan, de semmit nem árult el a divatról, a stílusról vagy a pénzről. Olyan kacatok voltak ezek, melyeket turkálóban sem biztos, hogy megvennénk, pedig a vonzó árak kínálják számunkra a ruhadarabokat, de ezt még ott sem dívik megvásárolni, még az eladónak sem lett volna kedve ránk tukmálni ezeket, tekintve, hogy neki is van ízlése, és a pénz fejében sem hajlandó azt feladni. Tehát ezek vacak ruhák egyáltalán nem tették szimpatikussá számunkra sem önmagukat, sem azok viselőjét.

Főhősünk kilépett az utcára, miután megreggelizett. Ízlett neki a párizsi és a kenyér. Még előző este vette. Megszokta már az ízét. Néha jól esett neki, néha nem. Összedobta, és pikkpakk. Meg is ette. Így telt tehát reggelije, melynek elkészítése több ideig tartott, míg erőt vett magán és aztán újra erőt vett magán, mint annak elfogyasztása.

Energiára kapott tőle, kilépett az utcára, és ment az egyetemre. Nem akármilyen egyetem volt ez. Egész híres. Sok stréber megfordult ott, de több volt olyan, akik kinőtték már a stréberséget. Na, persze főhősünk nem tartozott ezek közé.

Útközben egy koldusra nézett rá. Egy másodpercig magára ismert benne, no nem csak a hasonló öltözködés miatt, hanem a megkeseredett, nyomorult, sóvárgó tekintet miatt is. Szeméből csillogott a fájdalom, és a mi főhősünk, mint aki nem mer szembe nézni önmagával, oldalvást pislantott, miután megütközött pillantása az öreg, reszkető kezű férfival, aki részvét után könyörgött. Nem hangosan, nem alattomosan, mint a Kossuth tér környékén rikácsoló újonnan koldusbotra jutott nő, hanem egész szerényen. A reménytelenség halkította el a szavait. Erőtlen volt dühösnek lenni, pedig lelkében sok kín és fájdalom lázadt volna, ha lett volna rá ereje.

Megfogta a főhős kezét. Az gyorsan elkapta, mielőtt még az a pár bacilus, amelyik odatapadt a kézfogás által, újabb és újabb koldussimogatás által hívhatta volna a barátait, hogy friss hús, gyertek tanyázni.

-Mit képzel maga, uram?!-förmedt rá a férfi, mintha valami méltóságteljes ember lenne, aki többet ér nála.

-Ez az, hogy én csak képzelődöm… részvétről, szeretetről…-itt kicsit könnybe lábadt a koldus szeme, és inkább nem is fojtatta a mondandóját, mert úgy érezte, férfi előtt kínos sírni, és már így is elég nagy pácban van nyomorultsága miatt.

-Mit akar?-miközben feltette a kérdést a koldusnak, előhúzott 100 ft-ot, aztán odaadta a neki, és mint aki fontosnak érzi, hogy meneküljön, elhagyta őt. Kifizette, hát akkor mostmár ne akarjon tőle semmit!

A férfi utána ment, és megint meg akarta érinteni főhősünket.

-Menjél már innen!-és azzal el is ment az ember, visszakullogott a járdához, ahol már megszokta, hogy álldogál és kéreget, vagy csak elfogadja, ha megszánják. Az utóbbi időben nem volt túlságosan aktív. Ez az eset, hogy megfogta a főhősünk kezét, különösnek volt mondható, mivel nem szokott csak úgy ilyet csinálni, és most maga is elképedt a saját cselekedetén, miért akarta ő mégis marasztalni azt az embert.

-Hogy a fészkes fenébe abba bele, ez mégis mi a francokat képzel magáról?! Tenyérbemászó vadbarom!-főhősünket rosszul érintette az incidens, és nem tudva máshogy, ordibálva vezette le a benne rejlő feszültséget, ami valljuk be, jobb, mintha nyílt agresszióval megtámadta volna szegény barátunkat, annak maradék erejét elherdálva! Bizony, nehéz dolog valakinek bízni és erősnek is lenni egyszerre, ha a bizalomhoz erő szükségeltetik, lelki erő!

Tehát ő most ilyen indulatokkal megrakodva sietett az egyetemre.

Útközben néhány (ő csak ezt a szót használja rájuk) plázacica ment el mellette, akiknek szépségét rosszalló pillantásokkal viszonozta, mert azt hitte róluk, hogy ők vagy prostituáltak vagy legalább annyira hülyék, mint amennyire szépek. És azért hitte ezt, mert ezt akarta hinni.

Az egyik budapesti villamosra felszállt, amely a híres egyetem közelében rakta le.

-Na, végre! Ideje volt már!-gondolta magában, és mielőtt még bement az épületbe, egy újabb kéregető környékezte meg. -Menj a fenébe! Nincs pénzem, hagyjál már békén!-szegény, mintha a korábbi koldust látta volna meg benne, mely újra noszogatná őt, pedig ez egy másik volt. Nem tehet róla, hogy ő aznap a második, és amúgy meg a sokadik.

A koldus szemlesütve ment el az egyetem előtt, és közben azt mondta magában:-Ez nem az érzelmi intelligencia egyeteme, mégis annak hiánya egyetemes.

Magára maradt, gyászolva fiatalságát, hajdan volt jó életét, és imára kulcsolt kézzel elkezdett fohászkodni. Ő sem tudja pontosan, miért. Talán reményre vágyott.

Szemei könnybe lábadtak, és csalódottság fogta el. Csalódást látott az emberekben, a körülményeiben, a visszautasításban, és az őt igazoló kísérleteiben is, melyek megrontották már réges rég az emberekbe vetett bizalmát, de mégsem végérvényesen. Egy hajdani professzor volt, aki korábbi munkahelyének környékén csücsült, és aki előszeretettel visszajárt nosztalgiázni arra, de fejét jól bebugyolálva, még tavasszal is! Hiányzott neki az értelem, és úgy érezte, mintha másokból is hiányozna, de másoknak már kevésbé hiányozna, mint neki. Szegénysége mások szegénységéről is sokat elárult számára. Írni nem tudott, pedig megpróbálta, de öngyilkos gondolatai miatt nem folytathatta tovább, nehogy győzedelmeskedjen gondolatai felett a kilátástalanság. No meg papírja is ha volt, úgysem maradt meg sokáig.

Megtámaszkodott egy pad támlájába, és leesett rá. Fájt neki, de azt mondta magának;-hiszen volt kapaszkodóm!-aztán egy percig elbizonytalanodott, majd folytatta gondolatmenetét; hogy de ő leesett rá, és az fájdalmat okozott neki. Ha a fűre zuhant volna, nem-e lett volna jobb, pihentetőbb, és kevésbé fájó? Öngyilkos gondolatai újra felhorkantak benne. Talán nem jobb lenne engednie, hogy lezuhanjon, hátha a mennybe kerülne, hol paradicsomi zöld füvek simogatnák szeretetre éhes testét? Elhessegette képzelgéseit, mert ismerte már önmagát, hogy nem tesz jót neki, ha túl sokat gondolkodik.

Főhősünk, aki örült neki, hogy aznap is bement az egyetemre, és megülte a szokásos órákat, a hosszú nap után egy közeli kis közértből baktatott haza az újabb vacsora és másnapi reggeli adagjával, miközben egy ájult emberre lett figyelmes. Szólongatta őt, de az nem válaszolt. Azt mondta magában (és magának), hogy nem baj, leszarja, nem érdekli. Elmegy mellette, mert nem akar felelősséget vállalni. Nem akar foglalkozni vele, és kész!

Léptei kopogtak a kövezeten, és míg hazaért, nagyon elfáradt, pedig csak 300 méter volt onnan a haza. Mentőket hallott, és ezt követően kinézett az ablakon, ahol semmi, de semmi nem látszott a történtekből. Papucsát óvatosan letette, és lefeküdt. Így történt az, hogy azon az estén vacsorázni is elfelejtett.

-Az Isten bassza meg!-dühödten nézett a plafonra, és mintha saját tükörképét látta volna meg benne, azt állapította meg, hogy ő maga is nyomorult, egy senki, aki nem érdekel senkit. Maszturbálni egyáltalán nem volt kedve. Önvádjai nehezen akartak csillapodni, és a látni vélt tükörképe is felzaklatta a falon, mely elképzelése szerint vádaskodóan mered rá, és ilyen lelkiállapotban kérdezte meg magától: -Mégis mit kellett volna tennem?! Tennem kellett volna valamit?-Ez utóbbit félig kérdezte, félig mondta.

Eztán elaludt egy olcsó kis lakásban, amelynek már két havi lakbérével el van maradva.